Minden művészet megértésénél nagy szerepet játszik ez, hogy az alkotó személyével megismerkedjünk. Minél közelebb tudunk hozzáférkőzni a művész lelkéhez, annál könnyebben tudjuk megérteni művészetét. A népművészet leírói tárgyuk természeténél fogva nem foglalkozhatnak annyit az egyes emberek életrajzával, jellemével, a megismerés feltétele azonban itt is ahhoz van kötve, hogy az alkotást az alkotó lelkén keresztül szemléljük. Nemcsak néprajzi szempont, de az őskultúra hordozói iránti kegyelet is arra indít bennünket, hogy a pásztorművészetről szólva, legalább néhány szóval az alkotóról is megemlékezzünk.

Elsőnek említem a dobozi Köteles Ferencet. Ö volt az első Dobozon, aki harminc évvel ezelőtt cifra nyelű karikást készített. Született 1869. nov. 10 én Dobozon, Köteles Ferenc és A. Szabó szülőktől. Református vallású. Négy elemit végzett. Huszonhat éves korában uradalmi csikós lett Dobozon, illetőleg Füszegen és Őzesben. Három évig bojtár volt, azután „első csikós” lett. Sokkal könnyebb szolgálata volt, mint a többi pásztoroknak, mert az éjszakát mindig a majorban tölthette. Doboznak egyik félreeső utcájában, Kucsi zugban, mint nyugalomba vonult pásztorember, csendes visszavonultságban tölti napjait.

Amikor első ízben meglátogattam, nem árult el meglepetést, hogy a pásztormunkái iránt érdeklődtem. Dobozon többször megfordultak nála régiséggyűjtők.
„Jó néhány évvel ez előtt — mondja az életpárja — kidoboltatta a jegyző, hogy minden asszony- és leánynépség, akinek jó hangja van, menjen el a községházára régi nótákat énekelni. Valami pesti ember járt itt, az gyűjtötte őket gramofonba.” (Bizonyára Bartók Béla volt, aki ebben az időtájban járt Dobozon népdalokat gyűjteni.) A nála levő cifra nyelű karikás 1906-ból való. A rajta díszítő elemek rézlemezből, pakfonból, piros és kék színű „kócsagból” (kaucsuk fésűdarab) ezüstlemezből, ezüstpénzből és szaruból való. Van rajta kés, villa, kanál, csengő, csillag, félhold, balta, bogrács, bicska, harang, bárd, pohár, üveg, pipa, kard, nyúl, kutya, ló, zászló, szív, magyar címe. A magyar címert porcelán tányérról rajzolta. 20—30 díszes nyelű karikást készített, melyekből csak egyetlen egy van a birtokában, a többit eladogatta, meg elajándékozta. Egy cifra nyelű karikása és furkós botja Bóka Iván tábornagynak a birtokában van, míg a karikás készítéséhez szükséges szerszámait a csabai múzeumban helyeztük el emlékül.

Ő a „pásztorkészség” készítőknek, a szíjkötéseknek egyik legnagyobb mestere. Kortársa Z. Megyeri Lajos, (Dobozon az ábécé betűivel különböztetik meg egymástól az egy nevű lakosokat,) aki ugyanolyan stílben dolgozott. A fiai is eltanulták tőle a cifra nyelű karikás készítését, Súlyos betegségben szenved, de azért készségesen állott rendelkezésemre adataival. Az összes pásztorok között a legkarakterisztikusabb egyéniség talán Molnár Lajos 51 éves őzesi csikós. Rajta legkevésbé vehető észre a civilizáció hatása. Nemcsak pásztormunkája, de egyénisége, jóízű magyarsága, elbeszélése is tanulmányt érdemel. Felejthetetlen élményt jelentett számunkra, mikor egy szép nyári este erzsébethelyi Ev. Kör tanulmányi kirándulása alkalmával házikója előtt üldögéltünk és jóízű elbeszélését hallgattuk. Mintha csak az ősrégi idős pásztorának szellemét idéztük volna fel általa.

Bizonyos önelégültséggel, de szerény dicsekvéssél beszélte el: „Hát bizony azt sokan megmondták nekem, hogy olyan szép karikást kevesen tudnak csinálni, mint én… Jó néhány évvel ezelőtt egy szép cifra nyelű karikást készítettem a kegyelmes úr kisfiának. Annyira megtetszett a kegyelmes úrnak, hogy felakasztotta a legszebb szobájának a falára. Én ezt akkor magam sem akartam elhinni. Aztán amikor az öreg kegyelmes urat temettük, nekem is őrt kellett állni a kastélyban a koporsó mellett. Széttekintek a szobában, meglátom e valahol az én karikásomat. Bizony az ott csüngött a többi drágaságai között. . .

Molnár Lajos szintén kócsagból készítette karikásának a figuráit A szarut nem szerette, mert, hogy hamar megsárgul. Karikásain legtöbb a virágos elem, mert úgy látta, hogy a sárga, kék, piros, zöld, fehér színű kócsag ennek felel meg legjobban. A nála levő karikás nyél egyik oldalán kosaras bokréta van, a másik oldalán magyar címer, szép virágos koszorúval. Sokáig bajlódott a címer elhelyezésével. Jellemző az egyszerű emberek idealizmusára, hogy a szegény ember létére egy koronát ajánlott fel az előbb említett Köteles Ferencnek, ha megtanítja a címer kiverésére. Ugyanebben a majorban megismerkedtünk Köteles Lajos 60 éves kanásszal. Elbeszéléséből meggyőződést nyertünk arról, hogy a díszes karikás készítése milyen sokoldalú ügyességet kíván. Nem minden pásztor termett arra, hogy a karikás minden egyes részének a kidolgozásában egyaránt remekeljen. Az egyik ez életből vett képek kigondolásában, a figurák művészi elhelyezésében, a másik a karikás nyél elkészítésében, a harmadik a kötésekben tanúsít nagy ügyességet. „Elismerem, mondta Köteles Lajos, — hogy vannak, akik szebben tudják a karikás nyelet kidíszíteni, mint én, de a sallangokat olyan szépen felkötni senki sem tudja ezen a vidéken, mint én és Pál István. Kb. 25 darab bicskatokot készített. Karikásait kócsaggal díszítette. A karikás készítéséhez szükséges szerszámokat, vésőket, árakat gőzeke drótból készítette. Az állati mintákat óra árjegyzékből vette.
Életének egyik legboldogabb élménye, amikor Félix fürdőn egy hétig lakhatott és kedve szerint fürödhetett a fürdőigazgatónak adott karikása fejében. Da azt sem tudja elfelejteni, hogy 1912-ben egy úr 50 forintot adott egy díszes karikásért.

Őzesben felkerestük még Szolnoky Lajos, sarkadi születésű számadót. Éppen a cséplésnél találtuk. A kíváncsiak sokasága vett bennünket körül, miközben Szolnoky bennünket a karikás készítéséről oktatott. De még bele sem melegedtünk amikor füttyentett a gép és munkára hívta fel a népet.
Nem messze a gerlai erdészlaktól, az ősrégi zárda romjai közelében, lombos erdő szélén lakik Kis Sándor gyulavári születésű kanász számadó. Ha letérünk a békési országúttól az egykori kolostor mellett és végig menve az erdő ösvényén fellépünk arra a gátra, amelyet a régi Körös medrének áthidalására emeltek, szinte elfelejtjük, hogy Alföldön vagyunk. Olyan ez a hely, mint az ott felejtett színfolt a régi Alföld képéből. Az erdő most is tele van gerlicével, mint régen, amikor az egykori falu tőle kapta elnevezését. Az erdő madarainak éneke, az elpusztult kolostornak romjai szinte vissza varázsolják a régi idők emlékét, amikor csupa erdőség és nádas volt e táj s a vízimadarak ezrei repkedtek az akkori Békés megye legkiemelkedőbb épülete, a zárda felett. A múlt század hatvanas éveiben régészeti kutatók gyakran felkeresték ezt a félreeső helyet s miközben sejtelmes gondolatokkal eltelve járták körül a zárdának romjait, megfeledkeztek arról, hogy az ősrégi népéletnek egy-egy emlékét őrizték volna meg számunkra. A régi népéletnek romjai között járva keressük fel Kis Sándort a „monostorőre” szigetén. Szobája tele van pásztori emlékekkel, amelyekből mindjárt kiállítást rögtönöz előttünk. Egymásután felpakolgatja az asztalra pásztori készítményeit, amelyek, ha nem is régiségüknél fogva, de régiességüknél fogva mind igen becsesek. Van ott cifra nyelű karikás, faragott borotvatartó, bicskatok, két faragott tükör, szaru-sótartó, szaru-gyufa tartó, faragott képrámák. (Nagy részük a csabai múzeumba került.)

Kis Sándor született Gyulaváriban 1881. február 28 én, Kis Sándor gazdasági csősz és Medgyesi Zsuzsanna református vallású szülőktől. Négy elemit végzett. Tíz éves korában kanász lett mostani apósánál, Kő Istvánnál, gróf Almássy uradalmában. Igen nehéz szolgálata volt, mert mindig „szabad álláson” volt. Kő István tanította meg karikás fonásra, szarusótartó és gyufatarló készítésre. Pásztorkodása alatt leginkább ebben művészkedett. A szarudíszítésű karikás készítésében nem tudta tökéletességig vinni. Buzgó hívő lélek. Minden evés előtt és után szokott imádkozni. Fiatal korában nagyon szeretett furulyázni. Még most is megvan a furulyája, amit maga készített bodzafából.

Köteles Ferencnek tanácsára felkerestük a „dupla kötések” másik nagy mesterét, Pál Istvánt. Éppen a tyúkjait etette, amikor az udvarába léptünk.
„Mondja csak, maga e az a Pál István, akiről azt beszélik a faluban. Nem árultuk el rögtön jövetelünk célját, csak mikor egy kicsit felfokoztuk az öregnek a kíváncsiságát, ekkor böktük ki végre. Azt beszélik a faluban, hogy senki nem tud olyan szép dupla kötéseket csinálni, mint maga.”
„Ejnye, de nagy feneket kerítettek a dolognak az urak, már megijedtem, hogy végrehajtani jönnek.” Derűs hangulatban folyt a diskurzus s az öreg természetes közvetlenséggel adja le adatait. Egy arra haladó öreg uradalmi cseléd, Gombos Péter szakította félbe beszélgetésünket:
„Ha régi adatokat akarnak az urak hallani, én is mondok egyet. Szabadkán ismertem egy juhászt, aki minden reggel napfelkelte előtt háromszor átugrotta az árkot. Az volt az imádkozása. Különben olyan ördöngős ember volt, hogy bosszúból mások nyáját betegségre beoltotta, ahogy akarta.”
„Hogy hívták a juhászt?”
„Kis Miklós. Minek tetszik felírni a nevét?”
„A múzeum számára.” Elnevette magát, aztán elballagott…

Pál István született 1870 január 1.-én Vésztőn. Atyja, nagyatyja is gulyás volt. Vésztőn bojtárkodott. 1896-ban Ölesbe, illetőleg Rudolf majorba jött gulyásnak. Szolnoky Lajostól tanulta a „berakást.” A birtokában lévő cifra nyelű karikást 1907-ben készítette. A rajta levő figurák sárgarézből, többféle színű fésűből, pakfonból, ezüstpénzből és szaruból készültek. Pál István is azok közé tartozik, akik sokkal nagyobb ügyességet árulnak el a sallangdíszítésben, a kötésben, mint a berakásban.
Van nála egy saját készítésű pásztorkészség, melyen rajta van minden, ami pásztornak apró életszükségletéhez tartozik: bicskatok, sótartó, kovatartó, taplótartó, kovakő, tükörtartó, fésűtartó bugyelláris, melyek őzlábcsontokkal díszített szíjjal vannak kötve egy rézkarikához. Végül megemlítjük a szarudíszítésnek nagy mestereit, elsősorban a békési születésű Hégely Mihályt. Mindössze 32 éves fiatal ember, de pásztorművészeti alkotása öregesebb, mint akárhány öreg pásztoré.

Egy forró kánikulai délután felkerestük Gerlán, a nagy major melletti legelőn s előadtuk jövetelünk célját. Egyet intett a kutyájának s mialatt a puli hangos ugatással terelte össze nyáját, felénk közeledett és csodálkozva kérdezte: „Igazán nem tudom elgondolni, hogy mit akarnak velünk az urak. Hosszú ideig még azt sem tudták, hogy létezünk, s most egyszerre mindenfelől felkeresnek bennünket.” Erre a nadrágja zsebébe nyúl és kihúzza Madarassy Lászlónak, a budapesti Néprajzi Múzeum igazgatójának összegyűrt névjegyét. Madarassy László ugyanis néhány évvel ezelőtt Orosiban értekezletre hívta össze a puszták művészeit, név szerint Deák Sándor orosi pásztort. Kis Károlyt, ki előbb Kociszky Mihálynak birtokán volt és Hégely Mihály gerlai kanászt. Egész napon át tartott a kihallgatás, míg a pásztorok elárulták az országos hírű tudósnak a díszes karikás készítésének titkait.

Hégely Mihály egyike a környék legértelmesebb pásztorainak. Beszédjéből látszik, hogy pusztai magányában sokat gondolkodik. Nemcsak mint művészkedő pásztortól, de mint népfilozófustól is sokat tanulhatunk tőle. Arra a kérdésünkre, hogy meg van-e elégedve a sorsával és nem unja-e a pusztai magányt, így felelt:
„El vagyok én nagyon a város nélkül. Nem kell nekem színház, mozi, se mulatság. El vagyok én nagyon nélküle. Nekem csak az kell, hogy legyen meg a családomnak a kenyere. Tessék elhinni, sokszor vágyat érzek magamban úgy élni, mint valamikor a régi pásztorok. De úgy valahogy van most, hogy ránk, pásztorokra is nagyon rossz idő jár. Nem mintha nem volna meg a megélhetésem. Csak sajnálom ezt a nyájat, mert mindig szűkebb helyre szorítják. Valamikor régen, ahogy az öregek beszélik, ez az egész környék csupa erdő és legelő volt. Aztán elkezdték a legelőket szántani. Mindig többet és többet vettek a
szegény állatoktól. Most már alig van hely, ahol meglegyenek. Mi lesz ezzel a szegény nyájjal, ha még ezt is elveszik?”
Mikor az életrajzi adatokat kérdeztem tőle, kiegyenesedett, mint mikor a hivatalban mondja be a személyi adatokat. Született 1905. szeptember 17-én Békésen. Atyja, ki ugyancsak uradalmi pásztorember volt, igen szép pásztorkészségeket csinált. Az egyik közülük tudtunkkal, a budapesti néprajzi múzeum birtokában van. Mint csikósbojtár, Tiszta István uradalmába került Nagygyanté mellé. Elnézte, mint csinálták az ottani pásztorok szaruberakásos karikásaikat. Reszelőt, vésőket kért az uradalmi gépészműhelyekből. Belefogott ő is a karikás nyelének díszítésébe. Az első karikásán alig 20—25 figura volt s eléggé alaktalanok voltak. Oda ajándékozta a csikós számadónak. Onnan Orosiba ment kanásznak 1930-ban. Ott ismerkedett meg Deák Sándorral, akinek pásztormunkáját Madarassy László ismerteti a Művészkedő pásztorok című művében. Ekkor fogott bele a legszebb karikásának a díszítésébe, mely most a csabai múzeumban van. Három nyáron át dolgozott rajta. Utolsó alkotása egy szaruból készült gyufatartó és egy szarudíszítésű korbács, amely remekműve a környékbeli pásztorművészetnek.
Hégely Mihálynak csak egy hibája van, hogy mint pásztorember túl értelmes. Tanulékony, fogékony a lelke s az ilyeneket kell a legjobban félteni. Most még szigorúan ragaszkodik a hagyományokhoz, de attól lehet tartani, ha egy műértőhöz kerül, aki, mint kiváló talentumot tanítani fogja, el fogja rontani. Csak egyszer volt alkalma egy kiváló iparművésszel találkozni s ez a szerencsétlen találkozás már is éreztette a hatását. Utána azon morfondírozott, hogy egy olyan művet fog alkotni, amelyen rajta lesz a távlat.

A dobozi pásztorok közül a szarudíszítésű karikásoknak másik nagy mestere Békési László nyugállományban levő kanász. Született 1901-ben Dobozon. Atyja községi csordás volt. 1928-ban Gyantéra, Tisza uradalmába került, ahol egy évig volt kondás. Májustól novemberig szabad álláson volt.
„Nem mondom, hogy rossz dolgunk volt, — mondotta — de azért eleget szenvedtünk a rossz idők miatt. Kunyhónk nem volt, szabadban aludtunk. Ha megeredt az eső, a szűrben gubbasztottunk és vártuk, hogy eláll az eső, hogy tüzet rakhassunk. Hiába takargattuk magunkat, a szűr csak szűrte a hideget. A disznókkal csak addig volt baj, míg az eső megindult. Amint átáztak, úgy összebújtak, hogy alig lehetett őket szétzavarni”. A birtokunkban levő díszes karikást 1928-ban készítette Deák Antal segítségével. Nincs olyan könnyű keze, mint Hégely Mihálynak, se nem annyira pedáns a szarufigurák elkészítésében, de népies ízlése van. Az alsó cifrázott résznek felső szakasza kocsmajelenetet ábrázol. Betyár ül az asztalnál, s várja a csaplárosnét, amint bort visz neki az üvegben. Mellette fiatal pár táncol. Az alatta levő szakaszon alföldi gémeskút. Egy pásztor vizet húz a vályúba, a másik pásztor karikással kezében a kút felé tereli a nyájat. Felettük hold, csillagok. A felső cifrázott részének második szakasza szerelmi jelenetet ábrázol. Egy pásztor postagalamb útján levelet küld a babájának. Vele szemben egy széken ül a leány, várja a galambot. A nyélnek többi szakaszán magyar címer, különböző szerszámok és állatfigurák vannak. Egyik érdekessége ennek a karikásnak, hogy rajta van Ferenc József császárnak a képe. Békési László nem sajnálta elrontani békebeli koronáját, kireszelte belőle Ferenc József képét, s rézszegekkel karikása nyelére szegezte.

A tiszta szarudíszítésű karikást tudomásunk szerint Békési László hozta be Dobozra, s viszont a gyantéi pásztorok között ő hozta divatba a kaucsuk díszítést.
Tanítómesterének, a sarkadkeresztúri Deák Antalnak pásztorművészetéről részletesen nem szólunk, mert kívül esik kutatásaink területén. Legfeljebb annyit jegyzünk meg róla, hogy ő a legjobb táncos a békés megyei pásztorok közölt. Éppen indulóban volt az új stációja, Somogy felé, amikor meglátogattam. Már mindent becsomagolt, csak karikása volt kint holmija közül, hogy a hagyományokhoz híven vállán vigye új otthonába. Azzal vált meg tőlem, hogy ha a nyáron Balaton felé visz az utam, látogassam meg új szállásán. Elutazása után tudtam meg, hogy e környéken senki sem tudja olyan ügyesen járni a kanásztáncot, mint ő. Hégely Mihály ezt a pásztormulatságot, melynek többször szemtanúja volt, a következőképen beszélte el: Nyári este, amikor nyugovóra tér a nyáj, a pásztor meghívja társait „mulatságba.” A „betyár” és a „pásztor” fogadást kötnek egymással. Letesznek a földre egy kalapot, rá egy dohányzacskót, ha tánc közben sikerül a betyárnak a dohányzacskót ellopnia a dohányzacskó az övé. Ellenkező esetben neki kell a dohányzacskót a pásztornak adnia. Mindketten elkezdenek énekelni és táncolni. A pásztor közvetlen kalapja mellett táncol, s csuklójával botot forgat oly sebesen, „mintha motor hajtaná,” s közben a kalapon levő dohányzacskóra is vigyáz. Mellette táncol a betyár, aki mókáival igyekszik a pásztornak a figyelmét elterelni, hogy a kedvező pillanatot kihasználja. Nem könnyű a dohányzacskót ellopnia, mert közben olyan ütést kaphat a homlokára, hogy menten elterül.

A pásztordalnak első két verse a következő:
Kelj fel kanász, itt van a nyáj,
Kerülj egyet a rét alján.
Mire beérsz a tanyába,
Megfő a hús vacsorára.

Aki kanász akar lenni,
Kecskemétre menjen lakni,
Megtanítják ott dudálni
A kecskén furulyálni.

A kanásztánc ma már kihalóban van, de a vésztői pásztorok között is akad egy-kettő, aki ismeri. Miután megismerkedtünk Doboz és környékének pásztoraival, áttérünk művészetük ismertetésére. Ha egy pásztor részletesen elmondja, hogy miképpen kell készíteni a rostélyost, meghallgatjuk elbeszélését, de azért szívesebben vesszük, ha a rostélyost elkészíti és megkínál vele. Így vagyunk a népművészeti termékek ismertetésével is. Nincs nehezebb feladat, mint egy népművészeti tárgyat úgy leírni, hogy az mindenkit érdekeljen, még azokat is, akik azt a tárgyat sohasem látták. De azért megkíséreljük a szóban forgó tárgynak néprajzi leírásait. Kezdjük a karikás nyelének a készítésével.

A karikás nyelét rendszerint szilvafából, néha vadkörtefából készítik. A kiszemelt fát 2-3 évig kamarában tartják, majd olajjal és szénnel bekenik, hogy fekete szint kapjon. Legjobban szeretik a szilvafának a belsejét, melynek szép, természetes piros színe van. Csakis olyan fa alkalmas karikás nyélre, amelyen egy hajszálnyi repedés nincs. Néha egy deréknagyságú fából alig akad két karikásra való. A karikás nyélnek a hosszúságát minden pásztor a maga karjához méri.
A szaruberakásos karikás nyélnek a részei a következők: fej, fogó rész, illetőleg mintázott rész, első szíjazott rész, második mintázott rész és második szíjazott rész. A fejnek van alsó és felső része. A fej 4, 6, esetleg 8 sarkos lehet. Ritkán gömbölyű. Minden tisztességes karikáson rajta van. Rendeltetése, hogy a karikás nyél ki ne csússzék a pásztornak a kezéből. A mintázott rész mindig gömbölyű, néha több sarkos. A nyélnek elkészítéséhez szükséges szerszámok: zsebben hordozható kis balta és bicska. Amikor a pásztor bicskával kifaragta a nyelet, üveggel „kisikálja” és „fasmirgli papírral ledörzsöli. A legtöbb időt igényel a nyél kicifrázása. Ezt a munkát csak akkor kezdik el a pásztorok, amikor a nyélnek a „nyaka” már készen van, mert megtörténhetik, hogy a lyukak kifúrásánál és a szegek beverésénél elrepesztik a nyelet s akkor kárba vész a faragás munkája. A nyélnek rendkívül erősnek kell lennie, mert ez tartja az ostort. Két egymásra rakott marhabőrből áll. A nyél végére akképp helyezik, hogy az ostort és a nyelet összekötő szíjat bele fűzhessék. Mindkét bőrnek a végét srégen vágják le, s úgy helyezik a nyélre, hogy a „nyak egyenlőséget nyerjen a nyéllel.” Voltaképpen csak a felső bőr tartja a nyakat, az alsó csak azért van, hogy az „anyaszíj” ne kopjon.

A nyakat a lyukakon keresztül fűzött szironnyal erősítik a nyélhez s esetleg odaszegelik. Gondosabb pásztorok faszeget használnak, mert a vasszegtől a bőr elrozsdásodik. A nyélnyakhoz szükséges bőr anyagot ma már leginkább a boltban vásárolják, de még mindig akadnak pásztorok, akik az ősrégi hagyományhoz híven, maguk készítik. Hégely Mihály gerlai pásztor a marhabőr készítését a következőképen beszélte el:

„A nyers marhabőrt először trágyába tesszük és pedig úgy, hogy a bőrnek mindkét külső felületét érje a trágya. Aszerint, hogy milyen az idő és milyen erős a trágya, hosszabb vagy rövidebb ideig tartjuk benne. Sokáig nem szabad a trágyában hagyni, mert a trágya kimarja. Amikor már a szőr könnyen lejön, ványoló fakéssel, vagy pedig a kasza hátából készített késsel ványoljuk. Ha nincs ványoló kés, akkor csizma tisztító késsel szoktunk ványolni. Leszedjük a zsíros és rajta maradt szőrt. Azután kifeszítjük a bőrt deszkára, harapófogó segítségévei, amilyen erősen csak tudjuk és 5-6 napig a napon tartjuk. Amikor a bőr már teljesen kiszáradt, akkor fogunk bele a bőr feldarabolásába”

„De van még egy másik mód is. A kaszagamó kampós végére madzagot kötünk s felkötjük az ólnak gerendájára. A gamóra kést verünk, a legtöbbször letört kasza darabot, melynek másik végét a gamó nyeléhez erősítjük. A gamónak arra a végére, ahol a villáslány szokta fogni, madzagot kötünk, amely hurokban végződik. A ványolást úgy végezzük, hogy az egyik lábunkat bele dugjuk a hurokba, jobb kézzel megfogjuk a kidolgozandó bőrnek felső részét, bal kézzel az alsó részét, a gamóba vert kaszakéshez dörzsöljük, ide-oda húzogatjuk, míg a húsfoszlányok a bőrről le nem jönnek.” A szironyt részben boltban vásárolják, részben maguk állítják elő. Szirony alatt kutya, macska, őz, vagy tengerinyúlbőrből kihasított alig milliméternyi keskenységű bőrszalagokat értünk, melyet kötésekre használnak. Ennek elkészítését Kis Sándor gerlai kanászszámadó a következőképen beszélte el:

„Ha karikást akarok készíteni, először is elküldöm a kanászomat az erdőbe, vagy a mezőre kutyát lőni. Megnyúzom, a bőrét mészbe teszem, hogy a szőre lepálljon, tiszta vízben kimosom s addig dörzsölöm, míg megszárad és tiszta fehér lesz. A macskabőrt sós vízben egy óráig áztatom, utána az akácfa kérgénél ide oda húzogatom, vagy pedig trágyába teszem. Hűvös idő esetén egy pár óráig hagyom benne, meleg időben egész éjszakára, A nyúlnak és az őznek a bőre könnyen lejön, nem is kell nagyon kidolgozni. De csak félannyira tartós, mint a macskabőr.” Amikor már elkészült a nyélnyak, következik a nyél kidíszítése. A díszítésnek anyaga: szaru „kócsag” (elhasznált kaucsuk fésűdarabok,) sárgaréz, pakfont. ezüst lemez, ezüstpénz. Legősibb a szaru díszítés.

Ritka ökör az, amelynek szaruja karikás díszítésre tökéletesen megfelel. Békési László szerint minden tizedik ökörnek a szaruja tökéletes. A pásztorok még ez ökrök életében kötnek egymással egyességet, hogy melyiknek mennyi jut majd az örökségből. Természetesen a magyar ökörnek a szarva a legbecsesebb.
A nagyon fiatal, vagy az elcsenevészesedett marhának a szarva „üvegszínű” ezt nem szeretik, mert a belőle készült figurák nem emelkednek ki eléggé a nyélnek színéből. A négyéves marhának a szaruja a legjobb. Az ilyen marhánál a szaru majdnem a hegyéig felhasználható, míg a fiataloknál jóformán csak a tövénél. Legbecsesebb a sárga színű, mert „ebben benne van a zsírosodás.” Az ilyen szaru lehántolás után tiszta fehér lesz. Néha azonban megesik, hogy az üvegszínű szarunak a színe a külső kéreg letisztítása után fehér színű. Hégely Mihály a szarvat felhasználja, ha pulit, lovat, bivalyt, kormos bikát akar a karikás nyélbe faragni.
A fiatal marhának a szarva kemény, s hogy faragásra alkalmas legyen, leforrázzák. A szarunak a lágysága azonban nem sokáig tart, úgy, hogy ha másnap dolgozni akarnak vele, újból le kell forrázniuk. A szarunak a feldolgozását és kifaragását Hégely Mihály a következőképen beszélte el:

„A szarvat legelőször is kétfelé hasítom, mégpedig ott, ahol a szarvnak gömbölyű és lapos része van. Azután három ujjnyi szeletekre vagdalom. Előveszem a vésőmet és hasábokat vágok le belőle, olyan szélességben, amilyen széles lesz a figura. A hasábot óvatosan vágom le, először csak kicsit nyomom be a vésőt végig a levágandó részen, azután újból kezdem a vésést, lassan, egyenletesen vágom le, nehogy a hasáb megrepedjen. Amikor már lenn van a hasáb, az oldalakat bicskával szépen kisimítom. Tegyük fel már most, hogy ki akarom faragni a karikás fején levő rózsát. Ráteszem a karikás nyélre a hasábot és kinézem, hogy milyen nagyságúra akarom faragni. Ha úgy találom, hogy széles, még lefaragok belőle. Amikor már ezzel is elkészültem, bicskámmal kifaragom a virágot.” Hégely Mihály a mintát előbb ceruzával lerajzolja a szarura s csak aztán faragja ki. Békési László rajzolás nélkül faragja ki a figurákat. Deák Antal csak akkor rajzol, ha új figurákat tanul.
A figurákat csak akkor szegelik fel a karikás nyélre, amikor már az összes figurát kifaragták. Egy-egy díszesebb karikás nyélen 50—60 figura van. Ha már most vesszük azt, hogy Hégely Mihály szerint egy-egy figurának elkészítése, felszegezése 2—3 órát vesz igénybe, el tudjuk képzelni, hogy milyen óriási pepecselő munka egy ilyen karikásnak az elkészítése. Az elkészített figurákat rézdrótból reszelt szegekkel szegelik fel. A rézszeg azért nem felelne meg, mert egyenes. A rézdrótból készített szegeket felül kissé vastagabbra reszelik, hogy jobban tartsa a figurát a nyélhez.

Deák Antal szerint legnehezebb feladat a figuráknak kifúrása. A kifúrt lyukaknak ugyanis hajszálnyi pontossággal olyanoknak kell lenniük, mint a szegek vastagsága. A fúrónak három élűnek kell lennie, mert, ha gömbölyű volna, az alig három négy négyzetmilliméteres kis figura könnyen elrepedne. Minél apróbbak a figurák, annál nehezebb a munka. Legkönnyebb a virágok elkészítése. Sokkal nehezebb az állatok kifaragása. Az ügyesebb pásztorok gyakran segítségére vannak a kevésbé jártasoknak, főleg a minta megrajzolásában. Mielőtt a pásztor felszegezné a figurákat, „szakaszokra” osztja fel a karikás nyelet és tervet készít a figurák elhelyezésére. Itt érvényesül a legjobban a pásztor művészi tehetsége és egyéni ízlése. A munka további részét Hégely Mihály igy mutatta be:

„Előveszek egy figurát, ráteszem a karikás nyélre, s a leghegyesebb árammal körül církálom. A kijelölt helyet aztán egy kis vésővel kifaragom. Itt arra kell nagyon vigyázni, hogy a kivájt részbe a figura pontosan belepasszoljon, különben csúnya és nem áll szilárdan. De azért akármennyire is vigyázunk, megtörténik néha, hogy elhibázzuk és egy kicsit nagyobb üreget vájunk ki, mint kellene. Ilyenkor egy kis hézag támad a figura mellett. Ezen úgy szoktunk segíteni, hogy szilvafának apró szilánkjait verjük be a hézagba és utána simára lereszeljük. Vagy ha alaposabb munkát akarunk végezni, megsikáljuk a szilvafa szálkákat, a lereszelt port összegyűjtjük, szurokkal vagy enyvvel összekeverjük, és ezzel a hézagot kitöltjük. A kivájt üreg inkább sekély, mint túl mély legyen. Nekünk ugyanis számítanunk kell arra, hogy a pucoláskor a szaruból is valamit lekoptatunk. Még mielőtt a szarut belehelyezném, a kivájt részt még egyszer kitisztítom, az alját simára kismirglizem, s aztán felszegezem.” Hégely Mihály munkájának bemutatásakor láttuk, hogy a pásztorember milyen végtelen pedantériával és lelkiismeretességgel végzi pepecselő munkáját. Gyakran még a bevert figurába is szoktak rajzolni, például virágra kirajzolják a szirmot, pásztorra a készséget, ruhagombot, kutyára a nyakláncot. Ezt a műveletet Hégely Mihály így mondta el:

„Vésővel parányi mélyedéseket csinálunk a mintán, például a virágon kivéssük a szirmokat. A mélyedést azonban szabad szemmel alig láthatjuk, mert a szaru mindenütt egyformán fehér. Hogy ezt láthatóvá tegyük, bekenjük a figurát zsíros lámpakorommal, úgy, hogy az jól behatoljon a mélyedésbe. A felületen maradt kormos szint lesmirglizzük, a mélyedésben azonban megmarad s ezáltal a kivésett vonalak fekete színt kapnak.” Deák Antalnak az eljárása még ennél is primitívebb: „Zsíros kormot — úgymond — én nem használok, ehelyett izzadt és piszkos kezemmel szoktam a karikásomat bemaszatolni. Ettől is éppen olyan tartós lesz a rajz, akárcsak a kormos zsírtól.” A tökéletes munkának egyik ismertetőjele, hogy a figurák egy felületűek a karikás nyéllel. Találóan mondta Köteles Lajos karikás nyeléről: „Az én karikásomon a figurák úgy passzolnak a nyélhez, mintha abból nőttek volna ki.”

A szaru-berakás után jön a sallangozás. A sallangok, más néven pillangók felkötése tudomány, melynek berkeibe csak a vérbeli etnográfus hatolhat.
A szarudíszítés művészet, de olyan művészet, amelynek alakulatait fokról-fokra megfigyelhetjük. A sallangok felkötése ellenben bűvészet, amelynek titkait még a pásztoremberek sem tudják mindig ellesni. Vannak pásztorok, akik a szarudíszítésben bámulatos ügyességet tanúsítanak, de a kötések egyes változatait nem értik.
A kötések titokzatosságát még csak növeli előttünk, hogy amikor elkészül a karikás, a felkötött pillangók elrejtik szemünk elől a művészi kötéseket, akárcsak a felrakott cserép a tető szerkezetét. Az alábbiakban megkíséreljük a sallangozás leírását. Az ezüst figura uraságoknak elhasznált ezüst kanalából, a sallang pedig elnyűtt csizmáknak bőréből készül. (így kerül az urasági ezüstkanál és a csizma egy asztalra.)

„Először is előveszek – mondja Köteles Ferenc – egy háromszögű rézlemezt, amelynek legkisebb oldala megfelel a karikás nyél oldala szélességének. Ráteszem a bőrre, árral kijegyzem a formát és ollóval kinyírom. Azután egy cakkozó vassal, vagy pedig patronoknak kireszelt végével a keskeny élénél kicifrázom. Esetleg-ahogy újabban szokás-fehér színű ringlit verek bele. Még a hegyes végénél lyukat fúrok rajta s kész a sallang.” A sallangnak a formáját az adja meg, hogy hány szögletes a karikás nyélnek szíjazott része. Minél több szöglete van, annál kisebb a sallang. Egy nyolc szögletű karikás nyélre 120-150 sallang készül. Van egyes és kettős pillangó. Az egyes pillangók pikkelyszerűen helyezkednek el e karikáson, míg a kettős pillangók kötésénél két pillangót élivel egymással szembe helyeznek úgy, hogy az egyik pillangónak a hegye a másikat félig eltakarja. Közepén oldalbőr jön rá s ezt kötik szironnyal a karikás nyélre. Az egyes pillangóknak a felkötése könnyebb, de több szirony kell hozzá. A kettős pillangó kötés Köteles Ferenc szerint alig pár évtized óta van divatban.

Minden karikás nyélnek alsó szíjazott részén az egyes pillangók heggyel felfelé helyezkednek el, míg a felső szíjazott részén hegyel lefele. Ennek megfelelően az alsó szíjazott részén alulról felfelé kell haladni a sallangok felkötésénél, akárcsak a cserepek felrakásánál, míg a felső szíjazott részen fordítva, a kötés felül kezdődik.
A kötés módja aszerint változik, hogy hány élű a karikás nyél. Legkönnyebb a kötés, ha a karikás nyele négyszögletes, mert itt a sallangok kötése egy szironnyal történik. A négysarkú kötéseknek azonban az a hátránya, hogy az élénél a szirony könnyen elkopik. Egyesek szeretik a sarkoskötést, mert szemre tetszetős. Békési László a szirony sarkokon „gyűrűbe szokta kötni,” hogy ezáltal a szögletes karikás nyél „kerekséget nyerjen.” Minél vékonyabb a szirony, annál nehezebb. A szirony fűzése mindig a lapjával történik, azt a fűzéskor megpöndöríteni nem szabad. A külső lapja a szirony színes, illetőleg sima része. A kötésnek különféle változatait Deák Antal a következőképen határozta meg: „Egyes szállal kötök négy sarkosra, dupla szállal kötök bármennyi sarkosra, vagy kerekre, egy szállal négy kockára. A harmadik kötési módot akkor szokták alkalmazni, ha nincsen berakás. Ezt azonban én nem ismerem.” Békési Lászlónál is a vágyainak a netovábbja, hogy elsajátítaná a harmadik módot, illetőleg az egy szálon való dupla kötést. Egyike a legszebb kötéseknek, mellyel bicskatokokon, kovatartókon gyakran találkozunk. Ennek részletes leírása, amint azt Köteles Ferenctől tanultuk, a következő:

Vegyünk elő először is egy karikás nyelet, vagy akármilyen fanyelet, helyezzünk rá hosszában két vászondarabot közvetlen egymás mellé és jelöljük ki az öltések helyeit az ábécé betűivel. Az egy öltésnyi távolság a jelen esetben egy centiméter, ami a karikáson egy szirony szélességének, vagyis kb. egy milliméternek felel meg.
Mindkét vászondarabon az öltési helyek a széleken függőleges vonalban foglalnak helyet. A baloldali vászondarabon legfelül van a „b” pont, két öltésnyire alatta az „f”, egy öltésnyire alatta a „d”, két öltésnyire alatta a „g”: Jobb oldalon az „f”-fel egy vonalban az „a”, egy öltésnyire felette a „c”, két öltésnyire alatta az „e”, két öltéssel lejjebb a „h”. A szirony fűzése már most a következőképen történik: 1. A szirony átfűzése „a”-nál belülről kifelé. 2. A szirony befűzése „b”-nél. 3. A szirony átvetése a karikás nyele alatt balról jobbra és a szirony kifűzése a „c”-nél. 4. A szirony átbújtatása az „a” és „b” közötti szironyszál alatt. 5. A szirony befűzése „d”-nél. 6 A szirony átvetése a karikás alatt balról jobbra és a szirony kifűzése az „e”-nél. 7. A szirony átbújtatása a „c” és „d” közötti szironyszál alatt. 8. A szirony befűzése az „f”-nél. 9. A szirony átvetése a nyél alatt balról jobbra és a szirony kifűzése az „a”-nál. 10. A szirony átbújtatása az „e” és „f” közötti szál alatt. 11. A szirony befűzése „g”nél. 12. A szirony átvetése balról jobbra a nyél alatt és kifűzése a „h”-nál. A további menet ugyan az, mintha a fűzés az „a”-nál kezdődne. A szirony átvetésénél a fűzés a nyél különböző oldalain ismétlődik.

A kis sallangoknak felkötésével egyidejűleg megy végbe a nagy sallangnak a felerősítése. A nyél alsó szíjazott részén van a többi sallangokkal együtt szirony kötéssel hozzáerősítve. Ha a nyél erős, két rézszeggel még hozzá szegelik, hogy ide oda ne mozogjon. Használatkor a karikás nyél fejéhez kötik gombkötéssel, vagy szironnyal. A nagy sallangnak az a rendeltetése, hogy esős időben, amikor nyugtalan a nyáj, és a pásztornak sokat kell használnia a karikást, suhintáskor kezét beleakaszthassa. Bőgő vagy szív formája van.

A karikásnak másik része az ostor. Az ostornak a részei a következők: „szíjtelek”, amely az ostort a nyakhoz köti, „ostornyak”, vagyis az ostornak kisallangozott része, „derék”, illetőleg a fonott rész, a „rudaló”, „szíjcsapó” és a „csapó.” A fonott résznek egyes szálait „ostorszereknek”-nek nevezik. Az ostorszereknek a végére „gombot” kötnek, hogy ki ne bomoljon. Az ostornak kígyó formájúnak kell lennie. Az ostornyaktól a derékig kissé vastagodik, legvastagabb a „hasánál, majd újból vékonyodik. A derék végének szinte „egyeznie” kell a rudalóval, a rudalónak pedig a szíjcsapóval. Az ostor formáját a derék belsejében lévő „bél” adja meg. A bél kötélből vagy kenderből készül. Mielőtt a pásztor belefogna a fonásba, előbb a belet „ki kell nevelnie.” Ahol vékonyabbra akarja az ostort, ott a kötelet megszaggatja, s a leszaggatott részt szurkos fonállal oda köti, ahol az ostornak vastagabb része lesz.

Amikor a kötelet nagyjából kinevelte, a kötél egyik végét szironnyal az ostornyakhoz köti, a másik végéhez „pótlékot,” illetőleg madzagot köt. A fonást akképp végzi, hogy szeget ver a „kutricába,” hozzá köti az ostornyakat, a pótlékot pedig a dereka köré csavarja. Ha pedig a pusztán legeltetéskor fonja az ostort, az ostornyakat földbe vert karóhoz köti, vagy pedig a bojtárja tartja. Fonás közben is nagy gondot fordít a kötél kinevelésére, hogy annak vastagodása egyenletes legyen.
„Az alapot – mondja Köteles Ferenc – a nevelés adja meg. Nehéz munka és idő kell hozzá.” Az ostorszereknek az anyagát aszerint választják, hogy milyen jószághoz használják a karikást és hány ágú az ostor. A legerősebb ostor bikabőrből készül. Minél több fonatú az ostor, annál vékonyabb és finomabb az anyag. Dobozon csak a 4, 6, 8, és 12 fonatú karikásokat ismerik.

A rudalót úgy szokták az ostorhoz erősíteni, hogy a végét felnyesik s a szereket belefonják a derékba. Ennek folytatása az egy szíjból álló szíjcsapó. Az ostor készítés legnehezebb része eltalálni a karikás „járását”, A jó karikásnak a járása ugyanis a pattogásakor „sima”, a rossz ellenben „ránt”. Ritka pásztorember az, aki a karikás ostor járását azonnal eltalálja. Rendesen a telekkel szokták szabályozni, aszerint, amint hosszabbra vagy rövidebbre fogják. Ha a karikás ostor járását a telekkel sem lehet szabályozni, annak a jele, hogy rosszul készítették el az ostort.

„Az én sima járású karikásommal a legyet — mondja Hégely Mihály — úgy le tudom csapni a szűrömről, hogy a szűrömet nem érinti.” Vannak ügyes pásztorok, akik virtusból le tudják csapni a krajcárt a bojtárjuknak az ujja hegyéről, anélkül, hogy az ujját megsértené. A jó karikásnak a próbaköve a pattogtatás. Itt válik el, hogy a pásztorember mennyi érzést vitt bele a munkájába. A karikás nyélnek súlya, fogása, a szíjteleknek, deréknak, rudalónak arányos elosztása adja meg azt a lendületet, amit minden ember rögtön felismer, aki valaha kedvét lelte a pattogtatásban. A szép karikás a pásztornak a büszkesége, amelyre úgy vigyáz, mint a szeme fényére. Meg akkor is a vállán díszeleg, ha idegenbe költözik. Földre lehetőleg nem teszi, mert jaj lesz a berakásos karikásnak, ha a disznó fogai közé kerül. Állandóan gondozza, még akkor is, ha nem használná. Szalonnával bekeni, napra teszi, a berakásokat tisztogatja. De a szarufiguráknak tisztán tartása is olyan, mint a fogtisztítás. A legtermészetesebb tisztán tartás az, ha állandóan használják.

Bármilyen foglalkozást űzzünk, mindig veszít a munka értékéből, ha azt nem kedvtelésből, de kenyérkeresetből végezzük. Az embernek az idealizmusa az ingyen végzett munkában jut a legtökéletesebben kifejezésre. A pásztorok faragványainak is az adja meg a művészi értékét, hogy a pásztorok jutalom és elismerés reménye nélkül, tisztán kedvtelésből végzik népművészeti munkájukat. Ha a pásztorember előre kialkudott pénzösszeg fejében készítené el díszes karikásait, munka közben mindig az az érzése lenne: „Bár már készen lennék!” Az a pásztor azonban, aki munkájáért nem számít jutalomra, nagyobb gyönyörűséget talál magában a munkában, mint a munka eredményében. Nála a faricskálás éppen olyan gyönyörűség, mint a tanult embernél az olvasás, a zongorázás.
Az ilyen kedvtelésből készített pásztori terméknek egyik ismertető jele, hogy a pásztor pazarul bánik az idővel. Munkájában nem sietteti sem a megrendelő, sem a kenyérkereseti vágy. Faragványainak legjelentéktelenebb részének a kidolgozásánál hihetetlen türelmet képes tanúsítani. Hégely Mihály szaruberakásos karikása, a téli megszakításokkal, három évig készült. Köteles Lajos szerint minden egyes karikásnak az elkészítése egy bicskába került. Mire elkészült a karikás, elkopott a bicska. Minden díszes faragvány, melyet a pásztor a maga gyönyörűségére készített, a pásztor szemében emléktárgy, melyet csak a legritkább esetben szokott áruba bocsátani. Kis Sándor gerlai pásztor sehogy sem akart megválni pásztorkészítményeitől, bármennyire is unszoltuk. Végre a következő árakat szabta ki: a szarudíszítésű karikás, tekintve, hogy pásztorkodásának legkedvesebb emléktárgya, 100 pengő. De a borotvatartót sem adja 50 pengőn alul. Ez a tárgy azért olyan becses neki, mert a régi dobozi hídnak az oszlopából faragta ki a vízben megfeketedett faanyagot. Nem a munkájának a túlbecsülése, vagy a nyerészkedési szenvedély vitte őt erre, de az őseitől örökölt konzervativizmus és az emléktárgyakhoz való görcsös ragaszkodás.

A faragó pásztorembernek másik jellemvonása, hogy benne a művészi készség öntudatlanul nyilatkozik meg. Addig alkot szépet, míg nincs tudatában művészi tehetségének. Már maga az a körülmény, hogy a népművészeti termékei iránt érdeklődünk és művészetét felmagasztaljuk, bizonyos zavart és elégedetlenséget idéz elő a lelkében. A dobozi cifra karikásnak a készítése alig 20 —30 év óta van divatban. Szinte egyedül álló jelenség ma, hogy Dobozon és környékén ez a pásztorművészet akkor kezdi élni virágkorát, amikor a népművészet mindenütt pusztulóban van. Pedig a népművészet életre keltésére senki itt propaganda előadásokat nem tartott, a pásztorokat faragott karikások készítésére senki sem buzdította, sem keresetforrással nem kecsegtette. Magától kelt életre, mint a rétnek virága. A környékbeli pásztorok szerint a régi karikások, eltekintve a sallangtól, egyszerűek, teljesen dísztelenek voltak. Kis Sándor ugyan állítja, hogy 50—60 évvel ezelőtt látott egy szarudíszítésű karikást, de azon is csak egy figura volt. Általánosságban a szarudíszítést akkor még nem ismerték. Ugyanezt állítja Szekeres András nagygyantéi 65 éves számadó, Kő István gyulavári 75 éves pásztor. Köteles Ferenc, Pál István és a 84 éves vandháti pásztor, Nadabán János. Hogy a szarudíszítésű karikás vidékünkön régebben ismeretlen volt, azt legjobban bizonyítja, hogy Dobozon és környékén egyetlen egy múlt századból való cifra karikás nyélre nem akadtunk, pedig lehetetlen feltételeznünk, hogy a pásztorok, akik olyan kegyelettel viseltetnek a régi tárgyaik iránt, meg ne őrizték volna apáik emlékét.
Arra nézve is egybehangzó a pásztoroknak a véleménye, hogy a szarudíszítésű karikás Csonka-Biharból került Békés megyébe.

Deák Antal sarkadkeresztúri pásztor szerint a szarudíszítésű karikás annak a tizenkét pásztornak a nevéhez fűződik, akik 1928-ban együtt pásztorkodtak Nagygyantén, de azóta széjjel széledtek az Alföldnek minden részébe. Ennek a művészkedő pásztor-együttesnek a névsora a következő: Deák Sándor (jelenleg Orosiban van), öccse, Deák Ferenc (Okányban), unokaöccsei Papp Antal és János (Mágoriban), Szekeres János (Szolnok megyében), Szekeres András (Pesten), Gál Bálint (Kelebián, Bácskában), Vári János (ugyanott), Hégely Mihály (Gerlán) és Békési László (Dobozán). Deák Antal volt az utolsó, aki közülük megmaradt, de azóta ő is Somogyba költözött. Ez a tizenkét pásztor a legutóbbi időkig szaruval dolgozott, Békési László hozta divatba a kaucsukot 1928-ban.

Amennyiben a bihari szarudíszítésű karikás nyelek eredetének kikutatására számot tartunk, itt az utolsó óra, hogy az ottani falvak és uradalmak helyi hagyományait összegyűjtsük. A régi nemzeti hagyományokat őrző pásztorok maholnap széjjel szélednek. Még csak egy-két évtizeddel ezelőtt a legritkább eset volt, hogy az uradalmak másokat alkalmaztak volna cselédeknek, mint a régi cselédeknek ivadékait. Amikor a pásztorok megöregedtek és szolgálatukban tehetetlenekké váltak, egész természetesnek vélték, hogy a pásztorbotot fiaiknak adhatták át. Ma a pásztoremberek is olyan jövevény életet élnek, mint minden más ember. A dobozi szaruberakásos karikásnak készítési módja egyike a leghálásabb népművészeti tanulmányoknak. Manapság ritka alkalom az etnográfus számára, hogy egy olyan népművészeti terméken végezhessen tanulmányokat, mely a szeme láttára alakult s amelynek keletkezését és fejlődését fokról-fokra figyelemmel kísérheti. Minden népművészetben, a dobozi pásztorművészetben is van valami misztikum, mely csodálattal tölti el lelkünket. S mint ahogy a csoda csak addig csoda, míg azt végleges eszünkkel megmagyarázni nem tudjuk, a népművészet is addig a leghatáskeltőbb, míg titokzatos. Mihelyt a műhelyébe hatolunk és megfosztjuk titokzatosságától, elveszíti varázserejét. (Példa rá a mezőkövesdi hímzéseknek a felkarolása.)

Ha ez a szerény kis tanulmány nem hozza meg azt a teljes tudományos feldolgozást, melyet egy hivatásos etnográfus végzett volna, vigasztaljon az a tudat, hogy az eddig fel nem kutatott dolgok annál jobban fogják izgatni képzeletünket. Egy békési pásztorembernek, Hégely Mihály hasonnevű édesapjának egy kritikai megjegyzésével zárom be közleményemet. Amikor egy ízben meglátogatott, átadtam neki néhány példányt e megjelent számokból. Boldogan lapozgatott az apa az újságban s kíváncsian keresgélte fiának a nevét. Amikor azonban arra tettem figyelmessé, hogy hol találja meg a szarudíszítés és a kötések részletes leírását, elnevette magát és büszkén kiáltott fel: „Azt sosem tudják meg az urak! Azt csak mi tudjuk!”

Vége