Az ostor állathajtó és terelö eszköz, mely egy nyélböl, és az erre erösített szíjból, vagy fonásból áll. Nyele lehet fából, nádból esetleg acélból. Két alaptípusa van: rövidnyelü, amelyet pásztorok, valamint a hosszúnyelü, amelyet a szekerezök-kocsizók használnak. Mind a két típuson belül találunk kötél és szíjostort is.
A pásztorok által használt rövid nyelüt nevezik nehézostornak, kancsikának, korbácsnak is, bár legelterjedtebb neve a karikás. Sok  részböl  tevödik össze, s tájanként igen változatos az egyes részek elnevezése. Általánosnak mondható hogy a nyélhez erösítö szíjkötés neve telek, vagy nyakló. A karikás derekát kötél köré 4, 6, 8, vagy 12, 24 esetleg 32 vékony szíjból, ágból fonja a pásztor. Az ehhez csatlakozó csapó egyes szíjból áll, a csapó végére kerül a sudár, ami a cserdítéskor a durranó hangot adja.
A szekerezö-kocsizó ostor egyszerübb; nyele nem csak hosszabb, hanem vékonyabb - a karikással szemben - a nyél is hajlékony. A kocsizó ostorszíjból, az ökörhajtó ostor általában kenderkötélböl készült. A négy-hatökrös szekerekhez különösen hosszú nyelü ostort használtak.
Azt, hogy milyen ostort kell használni, az állat fajtája is meghatározza.
A kondások ostora a nehézostor, amely tulajdonképpen karikás ostor, de sokkal nehezebbre, durvábbra van csinálva, mivel a mangalica disznónak vastag a böre és sokkal nagyobbat kell odaütni neki, mint egy lónak, ahhoz, hogy kordában lehessen tartani. De késöbb az angolsertések elterjedésével a nehézostor használata is megszünt, mivel azoknak érzékenyebb a böre, és könnyen meglátszik rajta az ütés, ami értékvesztést jelent, és a kondás béréböl levonásra kerül.
Ugyanígy egy szekeret húzó bivaly hajtásához is durvább, göcsörtösebb ostor kell, mint egy "fehér marha" hajtásához. A fehér marhát csak úgy meglegyintik egy hosszúnyelü könnyü ostorral, a bivalyra viszont rá kell vágni a korbáccsal.