A karikásnak nagy üggyel-bajjal, annak rendje és módja szerint, külön müvészettel készítenek nyelet. A nyelet Dunántúlon leginkább somfából, Tiszántúlon meggy-, cseresznye-, vagy akácfából készítették. A hortobágyi kondások az ostor-nyelet szilvafából faragták. A szilvafa után az ostorkészítö területeken valóságos vadászat folyt.


Ostornyelek

A fa töve a legalkalmasabb ostornyélnek. A kivágott, vagy vásárolt fát elöbb két évig szárítják, mert ha nem elég száraz, felhasználás után meghasadhat. Egy-egy 10 cm vastagságú szilvafa hasából, 4 nyél telik ki. A hasábot kis baltával felhasogatják, és durva faragással meghagyják a nyél állását. Majd vékony bicskával, vagy késheggyel végig "szikálják" (finomabb faragás) és háromszélü reszelövel végig reszelik, míg elég sima nem lesz. A nyél hosszúságát és vastagságát leendö gazdájának a kezéhez igazítják. A jó nyél alkar hosszúságú, vagy egyes vidékeken a könyökhajlattól a középsö ujj végéig számolják. Vastagságát a gazdája marka határozza meg.

Ezután a nyélnek valót beavatják, azaz bekenik vékonyan olajjal, vagy zsírral, hogy szívós legyen és egyenletes barna-piros színt kapjon. Egyes vidékeken e célból trágya alatt érlelik.

A nyelet új állapotban nem szokták díszíteni, mert még lehet, hogy késöbb megreped. Ezért csak a végére felkötöznek egy telektartót, rákötnek egy régi fonást, és így használják legalább fél évig. Csak ezután történhet meg a díszítés.

A nyél díszítésének többféle módja ismert. Díszítettek véséssel, faragással, rézverettel, beeresztéssel, és berakással, amit a hortobágyi pásztorok kiverésnek hívnak.

A Dunántúlra jellemzö a vésett díszítés, késöbb pedig a faragás. Itt a faragások legkedveltebb alakja a betyár. Ezeken a nyeleken általában a fogó rész nem díszített, hanem a derekát, és a fej részét faragják meg.

A Felföldön is díszítenek faragással, de ennek a tájnak a sajátossága az ólom, ón és cin beöntéssel való díszítés. Ezzel a technikával geometrikus mintákat készítettek az egész nyélen. Erdélyben szintén a geometrikus elemek az uralkodó díszítö minták. Az Alföldön a fa díszítésének csonttal, rézzel, újabban kaucsukkal történö berakása a legelterjedtebb.

A pásztor az életét, a környezetében fellelhetö tárgyakat és élölényeket, a legelöröl látható magasabb építményeket formázta meg díszítményeiben. Leggyakoribb ábrák a következök: kutya, madár, ló, pillangó, disznó, szomorúfüz, csillag, szív, templom, magyar címer, mulató, vonat, fokos, pisztoly, villa, csendör. Az ostor tulajdonosának a neve és a készítés évszáma is mindig megtalálható a nyélen.

A faragás föleg a dunántúli pásztorok körében terjedt el a múlt század vége felé. A legkezdetlegesebb módja, amikor csak a minták közeit vésik ki. A tulajdonképpeni domború faragás, a díszítmények plasztikus ábrázolása, amit a pásztorok is mélyebb faragásnak mondanak, már fejlettebb gyakorlatra utal.

Faragással általában virágokat, növényeket mintáznak meg.


Gyakori rézveret figurák

A rézveretet sárga- és vörösréz lemezekbol készítették. A 3-4 mm széles rézszalagok egyik oldalát a nyélkészítö pásztor egy üllön hideg állapotban laposra kala-pálja, kireszeli élesre, és a nyélbe veri. A szilvafa nyeleknél legkönnyebb alkalmazni ezt a technikát, mert abba könnyen bele lehet verni a lemezeket. Ha a rézlemezkék vastagabbak, helyüket elöre bevésték a fába. Mikor a rézlemezek beverése megtörtént, a lemezeknek a fából kiálló részeit lereszelték, majd lecsiszolták.

Az ónöntéses díszítés esetén elöször kivésik a mintát úgy, hogy a vájatok egymásba folyjanak, és az ostornyél végébe torkolljanak. Ezután az öntésre elökészített részt több réteg papírba csavarták úgy, hogy a nyél végétöl néhány centiméterre csöszerü tölcsért alkosson. A megolvasztott ónt ebbe a tölcsérbe öntötték, a folyékony ón innen befolyt és kihülve megkeményedett a barázdákban. Végül az egészet simára csiszolták.

Az ostornyélnek általában a felsö, vékonyabb részét díszítették ilyen módon. Az ónöntés nem csak dísze az ostornyélnek, de a súlyát is növeli, ami a használhatóság szempontjából fontos követelmény.

A berakás eleinte rézlemezek, a múlt század vége felétöl szaru és csont, a század forduló után pedig kaucsuk (kócsag) felhasználásával történt. A kivágott figurákat apró rézszegekkel erösítették a nyélhez

Esetleg
rézdrótokat is vertek a figurák részei közé a határvonalak megadásához.


Díszített ostornyelek

Elöször a figurákat vágják ki a bicska hegyével, majd árral a szükséges lyukakat kifúrják rájuk. Ezután a réz szegeket készítik el úgy, hogy rézdrótból darabokat vágnak, és az egyik végüket reszelövel kihegyezik. Ha ez meg van, akkor helyezik el a nyélen a figurákat, majd körül rajzolják mindegyiket. A figurák helyét a vastagságuknak megfelelö mélységig kivésik. A vájat széleit egy kicsit alávésik, hogy így bepattintva a figurát az szorosabban befekhessen a helyére. Behelyezésük után a rézszegekkel beszegelik öket. Mikor valamennyi figura a nyélen van, a nyelet lecsiszolják, vagy egy üvegdarabbal simára súrolják, majd hájjal megkenik, hogy szép fényes legyen.

Az ostornyél részeinek is külön neve van: fogó, nyélderék, nyélfej, telek.

A fent említett módokon általában a nyél felsö részeit díszítik, de az újabb alföldi nyeleken csak a fogót, mivel a többi részére más fajta díszítések kerülnek.


Pillangók és kötések elhelyezése az ostornyélen

A nyél derekán és fején ún. szárhurkolással készült szíjkötések találhatók.

Ezeket a szíjkötéseket cziromhasiból, esetleg, macskabélböl is készítették. Szokás továbbá, hogy a nyél felsö részét, a nyélfejet szögletesre faragják és rózsaszínü fésüböl, vagy csontból faragott lemezekkel borítják be, vagy ugyanezt a részt vitézkötéssel ékesítik. A díszes nyélröl lemaradhatatlanok a háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes, vagy natúr színü bördarabok,

a pillangók és a sallangok. Az Alföldön kis börrózsákat is használnak a nyél díszítésére.Börrózsák
kerülhetnek a vitézkötésekre, a

pillangók közé, és bör kötés helyett is a nyélre. A dunántúli karikásokra fából faragnak pillangókat a nyélre. A pillangók kerülhetnek az ostornyél derekára és a fej részére is. A pillangók mérete is változó.

Van olyan ünneplö ostor, melynek a derekán és a nyaka részén is 96-96 pillangó található sürün egymás alá varrva. Ha börkötést készítenek a nyélre, azon is pillangókat helyeznek el ott, ahol a kötések keresztezik egymást.

Az alföldi karikás ostorokon ún. karszíjat is találhatunk. A karszíj azt a célt szolgálta, hogy esös idöben a nyél ne csússzon ki a pásztor kezéböl, de van olyan formája is, ami egyszerüen csak díszítés. A karszíjat a nyél fogó része felett rögzítik, vagy egy nyélbe fúrt lyukkal, vagy börkötések segítségével. A rögzítést általában pillangókkal takarják. Keskeny, a közepén behasított börszíjként kezdödik - ebbe a hasítékba dugja a pásztor a kézfejét -, késöbb kiszélesedik és általában túl lóg a nyélen. Kiszélesedö részt gazdagon díszítik lyukasztásokkal, a szél cakkozásával, de olyan formájával is találkozhatunk, ahol pillangókkal egészítik ki.

Van amikor a keskeny rész sem csak egy börszíj, hanem egy kétágú laposfonás. Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelü karszíjas ostort elöször a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a pásztorok között